A tolerancia többértelmű szó. Türelemnek szokták fordítani, de ezen nem az önuralom, az események kivárásának bölcsessége értendő. Sokkal inkább jelenti az elszenvedését, eltűrését, elviselését valakinek, vagy valaminek. Minden korszakban megvannak azok a társadalmi ellentétek, többség és kisebbség közötti feszültségek, melyeknek egyik megoldási módja a tolerancia. A 18. századi Magyarországon a felekezeti különbség volt a társadalmat leginkább megosztó ellentét. Magyarországon a türelmi politika II. József (1780-1790) és II. Lipót (1790-1792) uralkodásához kötődik. Nem csoda, hogy a protestánsok hálájuk kifejezésére – párhuzamosan a hivatalos udvari propagandával – valóságos II. József kultuszt alakítottak ki, melynek emlékeit kiállításunk első felében mutattuk be.
II. József türelmi politikája hihetetlen felvirágzást hozott a magyarországi protestáns egyházak számára. Uralmának tíz éve alatt több mint ötszáz új protestáns gyülekezet keletkezett. Az ekkor épült templomok máig meghatározó épületei a Kárpát-medence falvainak és városainak. Nemcsak a közösségek, de az egyes emberek számára is döntő jelentőségű volt a türelmi rendelet. Protestáns iparosok beléphettek a céhekbe, az értelmiség, a nemesség és az arisztokrácia tagjai részt vehettek a közigazgatás működtetésében. A vallási türelem azonban nem jelentett egyenlőséget, a katolikusok áttérését, sőt, időnként egyesek szabad protestáns vallásgyakorlatát is durván korlátozták 1848-ig.
A 19. század első fele a református és evangélikus egyház együttműködésének csúcspontja. Meghatározó többség vélte úgy, hogy a két felekezet egyesítése – a protestáns unió – megvalósítható és megvalósítandó. A pesti és budai zsinatok olyan egyházalkotmányt fogadtak el 1791-ben, melyek megkönnyítették a szervezeti egyesítést. Az unió kísérletek ugyan kudarcba fulladtak, a szoros együttműködés azonban számtalan területen megmaradt a két felekezet között. Kiállításunk a református és evangélikus gyülekezetek életét úgy mutatta be, hogy láthatóvá váltak a hasonlóságok és a különbségek is.
A felvilágosodás eszméi a protestáns egyházakat is elérték. Pozitívan hatottak az oktatás fejlesztésére és modernizálására. Az istentiszteleti alkalmak száma és látogatottsága lényegében nem csökkent a 19. század első felében, hiába gondolták úgy a felvilágosodás hívei, hogy az erre fordított időt „hasznosabban” is el lehetne tölteni. A racionalizmus törekvése a liturgia egyszerűsítésére csak néhány helyen járt sikerrel 1848 előtt. A közösség legfontosabb összetartó ereje továbbra is a gyülekezet maradt, bár a városokban már kezdett kialakulni az ettől részben független társadalmi élet. A gyülekezet és a lelkész közvetlen erkölcsi felügyelete a hívek fölött – korabeli kifejezéssel élve az egyházfegyelmezés – kissé visszaszorult ugyan, de továbbra is jelen volt. A korszak átmeneti jellegét leginkább az énekeskönyveken ragadhatjuk meg. A 17-18. századi gyűjtemények is megjelentek még, de a 19. század elején megszülettek, majd lassan elterjedtek az újonnan szerkesztett énekeskönyvek is.
A ma oly gyakran egyoldalúan látott felvilágosodás tette lehetővé azt a vallási toleranciát, amely a protestáns egyházak számára valóban a reménység és a megmaradás fényét hozta el Magyarországon. Kiállításunk ezt a méltatlanul kevéssé ismert korszakot hozta közelebb látogatóinkhoz.
KÖSZÖNJÜK TÁMOGATÓINK SEGÍTSÉGÉT:
