Korábbi időszaki kiállítások

Konok Tamás (1930) nehezen döntötte el, hogy hegedűs vagy festő legyen-e. Első mestere építész nagyapja, Sándy Gyula volt, akinek rajzai lenyűgözték a kisfiút, és akitől a „gondolatok rajzban való tisztázását” tanulta meg. A főiskolán Bernáth Aurél és Berény Róbert – számos ígéretes festőt útjára bocsátó – osztályába járt. A természetelvű festészet felől indulva hosszas és roppant következetes úton jutott el a geometrikus rendteremtéshez, megkockáztatjuk: teremtéshez, amelyben festői, grafikai eszközök és módszerek alkotnak roppant egyedi keveréket filozófiai és zenei gondolatokkal, elvekkel.

Az ötvenes évek fojtott levegőjéből Párizsba szabaduló fiatal művész előtt felmérhetetlen szabadság tárult fel. Útkeresése szárnyakat kapott a művészbarátok, az új kapcsolatok, a pezsgő művészeti élet révén. Az alkotó lehetőségek végtelene nyílt meg előtte, és azon túl, hogy a műfaji és technikai sokszínűség kísérletezésre, játékra, új ötletek kivitelezésére sarkallta, megmaradt festőnek és konokul megmaradt saját, választott útján.

Vizsgálódásainak középpontjába a tér átstrukturálása, a tér és az idő elválaszthatósága, a transzcendencia keresése, a tökéletes rend megteremtésének vágya és esélye került. A vonal, a vonalakból épült háló vagy rács – mint a múlt és jelen találkozásának tere, sőt a teljesség metaforája – lett művészetének egyik kulcsa. Ritmus és harmónia, sík és tér, feszültség és egyensúly, dinamikus és statikus, fény és sötétség, misztikum és realitás, emberi és szakrális – ezek és ezekhez hasonló fogalompárok köthetők kompozícióihoz.

A lírai geometrizmus skatulyája szűk Konok Tamás számára, hiszen műveinek ragyogóan tiszta, absztrakt világában kozmikus – transzcendens - szakrális fény ragyog.

A 90. születésnap alkalmából rendezett kiállításon megmutatjuk nemcsak különböző festői korszakait, hanem megidézünk néhányat a legfontosabb művészbarátok közül.

A kiállításon cipszer – szepességi szász – családok múltja elevenedik meg olyan tárgyakon keresztül, amelyeket az örökösök bocsátottak a múzeum rendelkezésére. Ezek a tárgyak – jóllehet azonos kultúrkörből származnak – még sosem voltak együtt, egy helyen. Az elbűvölő, megható, megrázó és nem csak személyes kötődésük okán értékes emlékek mellett – számítógépes alkalmazás segítségével – betekintést nyerhet a látogató a Szepesség, illetve a legfontosabb szepességi városok és híres személyek történetébe is.

A cipszer elnevezés történeti értelemben a Szepességben, a középkorban letelepedett – és a reformáció idején túlnyomórészt evangélikussá lett – német lakosságot jelölte (Szepes németül: Zips). A szepesi szászok saját kultúrával, hagyományokkal, nyelvjárással rendelkeztek. A komoly kiváltságokat kapott szepesi szász települések jelentős gazdasági és kulturális fejlődést értek el az évszázadok során. A 19. századra a Szepesség fő exportcikke a „tanult emberfő” lett. A tudományok, a kultúra és a művészetek területén kiemelkedő egyéniségek születtek. A 20. század tragédiája a szétszóratást és a meghurcoltatást jelentette számukra. Mindezek ellenére vagy éppen ezért az elköltözöttek között is igen erős maradt az összetartozás érzése és az emlékek ápolása. A kiállítás nagyrészt féltve őrzött családi gyűjtemények eddig rejtett tárgyain keresztül enged bepillantást a gazdag cipszer hagyományokba.

Tapintható kiállítás kortárs képtő- és iparművészek, valamint fogyatékkal élő alkotók munkáiból. Kösse be a szemét, lássan a kezével, hagyatkozzon látássérült tárlatvezetőinkre! Lehetsz csupán öt éves, vagy lehet több mint kilencven, garantáltan tanulságos programban lesz része. Akár a tárlatvezető vakvezető kutyájával is meg lehet ismerkedni!

A kiállítást szeptember 20-án, 15 órakor nyitjuk meg. Utána már csak négy napig, szeptember 24-27-ig látogatható rendhagyó tárlatunk. Bejelentkezés feltétlenül szükséges az epetne [at] gmail.com címen. Szeretettel várunk mindenkit, aki a látás nélkül szeretne látni!

“Az alapítólevél olykor hamis, az alapítás mégis valódi” – a történelmi elbeszélés sokarcúságára utaló mondattal kezdődik Nádas Péter könyve, amelyet a Litera.hu felkérésére 2014 tavaszán kezdett írni a 2flekken rovat számára. A könyv szerkezete követi a látszólag laza ritmust – hónapról hónapra kerül közelebb az olvasó azokhoz a rétegekhez, azokhoz a látszólag jelentéktelen dolgokhoz, azokhoz a mozzanatokhoz, amelyeket az író felgöngyölít, megmutat, sőt megkutat, hogy a sok apróságból a végére igazán jelentékeny valami kerekedjék ki. A sópárlásról híres német kisváros 16. századi mindennapjaiba pillanthat be az olvasó – a harangszótól a piaci lármáig és a kocsmai verekedésig –, hogy végül eljusson ahhoz a történethez, amelyet a szerző az első pillanattól – a tőle megszokott pontossággal – lát: a reformációig.

Nádas életművében nem ez az első eset, hogy Forgách András ceruzarajzai kísérik a szöveget. Ezek részben iniciálék, részben a szöveget illusztráló – például a sófeldolgozás fázisait és eszközeit bemutató, „oktató” táblaként érthető – képek, részben pedig a városkép és a városi élet hangulatába vezetnek be. Igaz, meg is tréfálják az olvasót, hiszen gyakran váratlanul felbukkanva vagy épp többször ismétlődve kelnek önálló életre.

A remek, érzékeny, olykor tónusos, kompozíciójukban a turistaprospektusok fotóit, máskor inkább a 16. századi nyomtatványok vonalas fametszeteit szellemesen megidéző rajzok segítenek visszanézni és visszalátni a meg nem nevezett városka eltűnő vagy előtűnő idejében. A munkában lévő fogaskerekek, az alvó szentek és a prédikátor portréja, a templomlépcsők és a favázas házak geometriája azokon a felső rétegeken kalauzolják a nézőt, amelyek alatt kibomlik a történet.

A Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület negyvenkét alkotójának közös kiállítása múzeumunkban.

A pesti evangélikus gimnázium, amelyet a 20. század elejétől fasori evangélikus gimnáziumként ismerünk, „csak” két évszázados múltra tekint vissza, de neve, államosításáig, a minőségi oktatás szinonimája volt. Ritkán gondolunk úgy a Fasorra, mint tanárok és diákok eleven közösségére. Egy közösség erejét a válságokra adott reakciója mutatja meg. Az első világháború súlyos krízist jelentett az iskolának: népfelkelőkkel, majd más iskola diákjaival kellett megosztoznia termein, menekülteket fogadott be, tanárai és diákjai közül jónéhányan a frontokra mentek. A fasor közössége megerősödve élte meg a háború végét.

Ennek az eleven közösségnek a háborús mindennapjaiba, életének intim részleteibe nyújt betekintést a kiállítás. A Hittrich Ödön igazgatónak írt személyes hangú levelekből, tábori lapokból bontakozik ki, hogyan gondoltak a háborúban résztvevők iskolájukra, és milyen módon támogatta az alma mater a harctéren küzdőket. Megható, megrendítő, optimista, borúlátó és derűs mondatokat is olvashatunk a harctérről érkező levelekből. A diákokból és tanárokból lett frontkatonák számára iskolájuk jelentette a biztonságot, a békét, a hazát, az otthont.

A fasori gimnázium története az egyház története is. Az iskola mögött ott álltak mindenekelőtt a pesti, de közvetve a magyarországi evangélikusok is. Ezért mutatjuk be néhány tárgy és kiadvány segítségével, hogy az evangélikus egyház életét milyen módon befolyásolta az első világháború.

A háború és béke, a front és hátország ellentmondásos kapcsolatát talán azok a tárgyak idézik meg legszemléletesebben, melyeket töltényhüvelyekből és más fegyveralkatrészekből készítettek és készíttettek a fronton harcolók, emlékül az otthoniak számára. A „kardokból ekét kovácsolnak” messiási jövendölésének megrendítő 20. századi megjelenései ezek a tárgyak.

Az első világháborúval lezárult egy korszak nemcsak a világ és Magyarország, hanem az egyház és a fasori gimnázium történetében is. A kiállítás szeretné felidézni a közösségnek és a szolidaritásnak azokat az értékeit, amelyekre az utolsó száz esztendő viharos korszakváltásai után is oly nagy szüksége van minden közösségnek iskolán belül és kívül.

A tolerancia többértelmű szó. Türelemnek szokták fordítani, de ezen nem az önuralom, az események kivárásának bölcsessége értendő. Sokkal inkább jelenti az elszenvedését, eltűrését, elviselését valakinek, vagy valaminek. Minden korszakban megvannak azok a társadalmi ellentétek, többség és kisebbség közötti feszültségek, melyeknek egyik megoldási módja a tolerancia. A 18. századi Magyarországon a felekezeti különbség volt a társadalmat leginkább megosztó ellentét. Magyarországon a türelmi politika II. József (1780-1790) és II. Lipót (1790-1792) uralkodásához kötődik. Nem csoda, hogy a protestánsok hálájuk kifejezésére – párhuzamosan a hivatalos udvari propagandával – valóságos II. József kultuszt alakítottak ki, melynek emlékeit kiállításunk első felében mutattuk be.

II. József türelmi politikája hihetetlen felvirágzást hozott a magyarországi protestáns egyházak számára. Uralmának tíz éve alatt több mint ötszáz új protestáns gyülekezet keletkezett. Az ekkor épült templomok máig meghatározó épületei a Kárpát-medence falvainak és városainak. Nemcsak a közösségek, de az egyes emberek számára is döntő jelentőségű volt a türelmi rendelet. Protestáns iparosok beléphettek a céhekbe, az értelmiség, a nemesség és az arisztokrácia tagjai részt vehettek a közigazgatás működtetésében. A vallási türelem azonban nem jelentett egyenlőséget, a katolikusok áttérését, sőt, időnként egyesek szabad protestáns vallásgyakorlatát is durván korlátozták 1848-ig.

A 19. század első fele a református és evangélikus egyház együttműködésének csúcspontja. Meghatározó többség vélte úgy, hogy a két felekezet egyesítése – a protestáns unió – megvalósítható és megvalósítandó. A pesti és budai zsinatok olyan egyházalkotmányt fogadtak el 1791-ben, melyek megkönnyítették a szervezeti egyesítést. Az unió kísérletek ugyan kudarcba fulladtak, a szoros együttműködés azonban számtalan területen megmaradt a két felekezet között. Kiállításunk a református és evangélikus gyülekezetek életét úgy mutatta be, hogy láthatóvá váltak a hasonlóságok és a különbségek is.

A felvilágosodás eszméi a protestáns egyházakat is elérték. Pozitívan hatottak az oktatás fejlesztésére és modernizálására. Az istentiszteleti alkalmak száma és látogatottsága lényegében nem csökkent a 19. század első felében, hiába gondolták úgy a felvilágosodás hívei, hogy az erre fordított időt „hasznosabban” is el lehetne tölteni. A racionalizmus törekvése a liturgia egyszerűsítésére csak néhány helyen járt sikerrel 1848 előtt. A közösség legfontosabb összetartó ereje továbbra is a gyülekezet maradt, bár a városokban már kezdett kialakulni az ettől részben független társadalmi élet. A gyülekezet és a lelkész közvetlen erkölcsi felügyelete a hívek fölött – korabeli kifejezéssel élve az egyházfegyelmezés – kissé visszaszorult ugyan, de továbbra is jelen volt. A korszak átmeneti jellegét leginkább az énekeskönyveken ragadhatjuk meg. A 17-18. századi gyűjtemények is megjelentek még, de a 19. század elején megszülettek, majd lassan elterjedtek az újonnan szerkesztett énekeskönyvek is.

A ma oly gyakran egyoldalúan látott felvilágosodás tette lehetővé azt a vallási toleranciát, amely a protestáns egyházak számára valóban a reménység és a megmaradás fényét hozta el Magyarországon. Kiállításunk ezt a méltatlanul kevéssé ismert korszakot hozta közelebb látogatóinkhoz.

KÖSZÖNJÜK TÁMOGATÓINK SEGÍTSÉGÉT:

A "Reformáció és a nők" emlékévéhez csatlakozó kiállításunk a 2012. évi Szélrózsa, evangélikus ifjúsági találkozóra készült. A Biblia és a magyar evangélikus egyháztörténet nőalakjait mutattuk be a fiatalok számára is befogadható módon.

Az 1909. szeptember 25-én született Sztehlo Gábor emlékére rendezett időszaki kiállításunk igyekezett a teljes életpályát bemutatni. Sztehlo Gábort leginkább gyermekmentőként ismerjük: a vészkorszak idején 1600 üldözött számára nyújtott menedéket. Mentett azonban tehetségeket már a háború előtt is, amikor népfőiskolájában parasztfiatalok számára nyújtott kiemelkedési lehetőséget, mentett árva és otthontalan gyermekeket a háború után, kitelepítetteket az ötvenes években és segítséget nyújtott politikai okokból háttérbe szorítottaknak svájci emigrációja idején. Sztehlo Gábor bárhová került is élete során, épített: templomot, parókiát, népfőiskolát, háborús menedéket, gyermekotthont, öregotthont és mindenek előtt közösséget.

2008 a RENESZÁNSZ ÉVE és a BIBLIA ÉVE volt. Mindkét cím és szándék sugallta Karátson Gábor tárlatának létrejöttét.

Egyrészt megújulásként, szemléletváltásként értelmezhető a kortárs képzőművészet föltűnése az elsősorban egyháztörténeti anyagot bemutató múzeumban. Másrészt a Biblia évének szellemisége a múzeum éves programkínálatában is megmutatkozott.

Karátson Gábor a fogalmi helyett a képi gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. Misztikus sugalmazású, imaszerű akvarelljei számára éppen megfelelt az a – jóindulattal intimnek nevezhető – kicsiny tér, ami az időszaki kiállítások létrehozására rendelkezésünkre áll. A falakon a teljes sorozatot el tudtuk helyezni, s a Károli-féle fordítás idézeteivel kísért képek valódi, meditációs teret hoztak létre. (A teljes szöveg a Szent Jánosnak mennyei jelenésekről való könyve Karátson Gábor akvarelljeivel c. kötetben olvasható, mely a református Biblia Múzeum és az EOM közös kiadványaként jelent meg a Biblia Éve tiszteletére.)

Kísérő rendezvénynek is értelmezhető a Biblia éve tiszteletére rendezett Biblia-kiállítás. A saját tulajdonú példányokon (Berzsenyi család Bibliája, Reményik Sándor Bibliája) túl más intézményektől kölcsönöztünk érdeklődésre számot tartható köteteket (Vizsolyi Biblia, vend nyelvű Biblia Kapi Béla püspök tulajdonából, Torkos András fordította Biblia, Rónay György, Illyés Gyula, a Jókai család Bibliája stb.).

Mikael Agricola, a finnek reformátora születésének 500. évfordulója tiszteletére rendeztük meg kiállításunkat a finn és magyar evangélikus eghyázi kapcsolatok történetéből. Szórványos előzmények után (Mikael Agricola és Sylveszter János egyidőben tanultak Wittenbergben, így valószínűleg ismerték is egymást, a finn-ugor nyelvrokonság kutatói közt voltak olyan jeles evangélikus tudósok is, mint Hunfalvy Pál, a 19. század második felében pedig látogatást tett néhány finn lelkész Magyarországon) a két világháború között jött létre rendszeres és hivatalos kapcsolat a két egyház között. Raffay Sándor püspök kezdeményezésére 1937-ben rendezték az első finn-magyar-észt lelkészkonferenciát Budapesten. A konferencia után a teológusok ösztöndíjascseréje mélyítette el a kapcsolatokat. A finn lelki ébredés és a népfőiskolák a magyar evangélikus egyházra is nagy hatással voltak. A világháború után beszűkült kapcsolatok az 1960-as évek végén keltek új életre, amikor ismét megindult az ösztöndíjasok cseréje, a teológiai professzorok katedracseréje, és új elemként a testvérgyülekezeti együttműködések is születtek. A finn egyház komoly anyagi segítrséget nyújtott a könyvkiadáshoz, és egyházi építkezésekhez is. A finn és magyar evangélikus egyház között máig olyan különleges kapcsolat van, amely a közös hiten túl a kölcsönös szimpátián és a rokonság tudatán alapul.

A múzeum munkatársainak feltett szándéka, hogy az elmúlt évszázadok evangélikus kultúráján túl kortárs – evangélikus vagy más felekezethez tartozó – művészek alkotásait is bemutassa. Így került sor annak a Polgár Rózsa gobelinművésznek kamarakiállítására is, akinek több műve található evangélikus templomokban. A kis tér erősen meghatározta a kiválasztott műveket – méretükben, tematikájukban egyaránt a meghittség, a személyesség dominált. A családi ereklyéket, legendákat megörökítő, a magán-mitológiában „talált tárgyakat” (objet trouvé) ily módon felmagasztosító művek (Esernyő, Katonatakaró) mellett gondos textúrájú rajzokkal, szellemes gobelintervekkel is találkoztak a látogatók.

A 2007 májusában rendezett múzeumi majális egyik programja „e-tárlat” volt, melynek keretében Polgár Rózsa műveit kivetítve élvezhette a közönség, miközben Ráckevei Anna verseket olvasott fel a magyar női irodalom jeleseitől. Az „e-tárlat” anyaga jelenti a múzeum kiadványának, a Tarisznaykönyvnek a gerincét.

Raffay Sándor (Cegléd, 1866. június 12. - Budapest, 1947. november 4.) evangélikus püspök halálának 60. évfordulóján rendezett emlékkiállítás.

A zengővárkonyi Míves Tojás Múzeum gyűjteményéből állítottuk össze kiállításunkat, amelyben mindenek előtt kárpát-medencei festett tojásokat mutattunk be. A kiállítás reprezentálta az összes fontosabb tojásdíszítési módot. Hangsúlyos darabjai voltak a kiállításnak azok a tojások, amelyek díszítésükben a keresztyén ikonográfiát használták.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk az evangélikus egyház történetét mutatta be ebben az időszakban. A forradalom ideje "aranykor" volt: a kompromittálódott egyházi vezetők lemondtak, a kommunista államhatalom által korábban elűzött lelkészek (pl. Keken András, Kendeh György) és püspökök (Turóczy Zoltán, Ordass Lajos) ismét elfoglalhatták szolgálati helyüket. Az egyház külkapcsolatai megélénkültek, belső élete újjászületett, az ifjúsági és gyülekezeti munka megélénkült.  A változások már 1956 nyarán elkezdődtek,  és a forradalom leverése után is folytatódhatott a megkezdett munka. 1957 nyarán még az Ordass Lajos vezette egyházi küldöttség elutazhatott a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésére, de hamarosan elkezdődött a forradalomban szerepet játszott lelkészek eltávolítása, és az egyházi munka korlátozása. 1957. december 14-énTuróczy Zoltánnak, majd az állammal folytatott hosszas tárgyalások után, 1958 júniusában Ordass Lajosnak is le kellett mondania tisztségéről. Szimbólikus időpontban, a forradalom leverése után pontosan két évvel, 1958. november 4-én iktatták be tisztségébe Káldy Zoltán püspököt, amivel végleg lezáródott az evangélikus egyház rövid "aranykora".

A konfirmáció a bérmállás szentségét, illetve az elsőáldozás alkalmát ötvöző protestáns alkalom. A konfirmált gyermek a gyülekezet teljes jogú, felnőtt tagja lett és az úrvacsorában is részesülhetett. A konfirmáció szót Luther használta először, és egyes német tartományi egyházakban már a 16. század második felében elterjedt.

Magyarországon a a 18. század közepétől a pietizmus vezette be és terjesztette el a konfirmációt. A konfirmáció bevezetésének legfőbb célja a hit elmélyítése és megvallása volt. A 19. századtól általánossá vált konfirmáció az egyik legváltozatosabb szertartása lett az evangélikus egyháznak.

A konfirmációt oktatás előzte meg, amelyet különféle kátékból végeztek. Igen sok későbbi püspök is szerzett kátét, amelyek sok-sok kiadást értek meg. A konfirmált gyermekek emléklapot, bibliát, emlékkönyvet kaphattak ajándékba.

A konfirmáció, mint felnőtté avatás szertartás, a népi vallásosság szerves részévé is vált. A népviselet egyes helyeken egészen a 20. század közepéig megmaradt.

Kiállításunk azoknak a 18-19. században élt evangélikus nőknek állított emléket, akik kiemelkedő szerpet játszottak nemcsak egyházuk, hanem országunk életében. Volt közöttük gazdag mecénás, aki egyházi és kultúrális ügyekért is sokat áldozott (Telekiné Roth Johanna), hasonlóan bőkezű adakozó volt Mária Dorottya, József nádor evangélikus felesége, aki politikailag is tudta támogatni hitsorsosait. Többen közülük újraértelmezték a hagyományos női szerepeket: Bajza Lenke a kora egyik legnépszerűbb regényírója volt, aki "rászoktatta" a női közönséget is az olvasásra. A Wohl-nővérek irodalmi szalonja a dualizmus-kori pesti szellemi elit legkedveltebb találkozóhelye volt. Veres Pálné iskolája új alapokra helyezte a nőoktatást Magyarországon. A hányatott sorsú Kánya Emília a monarchia első női lapszerkesztője volt. Jósika Júlia (született Podmaniczky Júlia) kétkezi munkájával és külföldi tudósításaival teremtette meg az emigrációban családja megélhetésének alapjait, Kossuth Zsuzsa a szabadságharc idején, mint főápoló szervezte meg a sebesült honvédek ellátását. E kivételes asszonyok alakját a hozzájuk kötődő tárgyakon, és a kiállítási tér 19. századi szalont idéző hangulatával hoztuk közelebb látogatóinkhoz.