Korábbi időszaki kiállítások

A pesti evangélikus gimnázium, amelyet a 20. század elejétől fasori evangélikus gimnáziumként ismerünk, „csak” két évszázados múltra tekint vissza, de neve, államosításáig, a minőségi oktatás szinonimája volt. Ritkán gondolunk úgy a Fasorra, mint tanárok és diákok eleven közösségére. Egy közösség erejét a válságokra adott reakciója mutatja meg. Az első világháború súlyos krízist jelentett az iskolának: népfelkelőkkel, majd más iskola diákjaival kellett megosztoznia termein, menekülteket fogadott be, tanárai és diákjai közül jónéhányan a frontokra mentek. A fasor közössége megerősödve élte meg a háború végét.

Ennek az eleven közösségnek a háborús mindennapjaiba, életének intim részleteibe nyújt betekintést a kiállítás. A Hittrich Ödön igazgatónak írt személyes hangú levelekből, tábori lapokból bontakozik ki, hogyan gondoltak a háborúban résztvevők iskolájukra, és milyen módon támogatta az alma mater a harctéren küzdőket. Megható, megrendítő, optimista, borúlátó és derűs mondatokat is olvashatunk a harctérről érkező levelekből. A diákokból és tanárokból lett frontkatonák számára iskolájuk jelentette a biztonságot, a békét, a hazát, az otthont.

A fasori gimnázium története az egyház története is. Az iskola mögött ott álltak mindenekelőtt a pesti, de közvetve a magyarországi evangélikusok is. Ezért mutatjuk be néhány tárgy és kiadvány segítségével, hogy az evangélikus egyház életét milyen módon befolyásolta az első világháború.

A háború és béke, a front és hátország ellentmondásos kapcsolatát talán azok a tárgyak idézik meg legszemléletesebben, melyeket töltényhüvelyekből és más fegyveralkatrészekből készítettek és készíttettek a fronton harcolók, emlékül az otthoniak számára. A „kardokból ekét kovácsolnak” messiási jövendölésének megrendítő 20. századi megjelenései ezek a tárgyak.

Az első világháborúval lezárult egy korszak nemcsak a világ és Magyarország, hanem az egyház és a fasori gimnázium történetében is. A kiállítás szeretné felidézni a közösségnek és a szolidaritásnak azokat az értékeit, amelyekre az utolsó száz esztendő viharos korszakváltásai után is oly nagy szüksége van minden közösségnek iskolán belül és kívül.

A tolerancia többértelmű szó. Türelemnek szokták fordítani, de ezen nem az önuralom, az események kivárásának bölcsessége értendő. Sokkal inkább jelenti az elszenvedését, eltűrését, elviselését valakinek, vagy valaminek. Minden korszakban megvannak azok a társadalmi ellentétek, többség és kisebbség közötti feszültségek, melyeknek egyik megoldási módja a tolerancia. A 18. századi Magyarországon a felekezeti különbség volt a társadalmat leginkább megosztó ellentét. Magyarországon a türelmi politika II. József (1780-1790) és II. Lipót (1790-1792) uralkodásához kötődik. Nem csoda, hogy a protestánsok hálájuk kifejezésére – párhuzamosan a hivatalos udvari propagandával – valóságos II. József kultuszt alakítottak ki, melynek emlékeit kiállításunk első felében mutattuk be.

II. József türelmi politikája hihetetlen felvirágzást hozott a magyarországi protestáns egyházak számára. Uralmának tíz éve alatt több mint ötszáz új protestáns gyülekezet keletkezett. Az ekkor épült templomok máig meghatározó épületei a Kárpát-medence falvainak és városainak. Nemcsak a közösségek, de az egyes emberek számára is döntő jelentőségű volt a türelmi rendelet. Protestáns iparosok beléphettek a céhekbe, az értelmiség, a nemesség és az arisztokrácia tagjai részt vehettek a közigazgatás működtetésében. A vallási türelem azonban nem jelentett egyenlőséget, a katolikusok áttérését, sőt, időnként egyesek szabad protestáns vallásgyakorlatát is durván korlátozták 1848-ig.

A 19. század első fele a református és evangélikus egyház együttműködésének csúcspontja. Meghatározó többség vélte úgy, hogy a két felekezet egyesítése – a protestáns unió – megvalósítható és megvalósítandó. A pesti és budai zsinatok olyan egyházalkotmányt fogadtak el 1791-ben, melyek megkönnyítették a szervezeti egyesítést. Az unió kísérletek ugyan kudarcba fulladtak, a szoros együttműködés azonban számtalan területen megmaradt a két felekezet között. Kiállításunk a református és evangélikus gyülekezetek életét úgy mutatta be, hogy láthatóvá váltak a hasonlóságok és a különbségek is.

A felvilágosodás eszméi a protestáns egyházakat is elérték. Pozitívan hatottak az oktatás fejlesztésére és modernizálására. Az istentiszteleti alkalmak száma és látogatottsága lényegében nem csökkent a 19. század első felében, hiába gondolták úgy a felvilágosodás hívei, hogy az erre fordított időt „hasznosabban” is el lehetne tölteni. A racionalizmus törekvése a liturgia egyszerűsítésére csak néhány helyen járt sikerrel 1848 előtt. A közösség legfontosabb összetartó ereje továbbra is a gyülekezet maradt, bár a városokban már kezdett kialakulni az ettől részben független társadalmi élet. A gyülekezet és a lelkész közvetlen erkölcsi felügyelete a hívek fölött – korabeli kifejezéssel élve az egyházfegyelmezés – kissé visszaszorult ugyan, de továbbra is jelen volt. A korszak átmeneti jellegét leginkább az énekeskönyveken ragadhatjuk meg. A 17-18. századi gyűjtemények is megjelentek még, de a 19. század elején megszülettek, majd lassan elterjedtek az újonnan szerkesztett énekeskönyvek is.

A ma oly gyakran egyoldalúan látott felvilágosodás tette lehetővé azt a vallási toleranciát, amely a protestáns egyházak számára valóban a reménység és a megmaradás fényét hozta el Magyarországon. Kiállításunk ezt a méltatlanul kevéssé ismert korszakot hozta közelebb látogatóinkhoz.

KÖSZÖNJÜK TÁMOGATÓINK SEGÍTSÉGÉT:

A "Reformáció és a nők" emlékévéhez csatlakozó kiállításunk a 2012. évi Szélrózsa, evangélikus ifjúsági találkozóra készült. A Biblia és a magyar evangélikus egyháztörténet nőalakjait mutattuk be a fiatalok számára is befogadható módon.

Az 1909. szeptember 25-én született Sztehlo Gábor emlékére rendezett időszaki kiállításunk igyekezett a teljes életpályát bemutatni. Sztehlo Gábort leginkább gyermekmentőként ismerjük: a vészkorszak idején 1600 üldözött számára nyújtott menedéket. Mentett azonban tehetségeket már a háború előtt is, amikor népfőiskolájában parasztfiatalok számára nyújtott kiemelkedési lehetőséget, mentett árva és otthontalan gyermekeket a háború után, kitelepítetteket az ötvenes években és segítséget nyújtott politikai okokból háttérbe szorítottaknak svájci emigrációja idején. Sztehlo Gábor bárhová került is élete során, épített: templomot, parókiát, népfőiskolát, háborús menedéket, gyermekotthont, öregotthont és mindenek előtt közösséget.

Mikael Agricola, a finnek reformátora születésének 500. évfordulója tiszteletére rendeztük meg kiállításunkat a finn és magyar evangélikus eghyázi kapcsolatok történetéből. Szórványos előzmények után (Mikael Agricola és Sylveszter János egyidőben tanultak Wittenbergben, így valószínűleg ismerték is egymást, a finn-ugor nyelvrokonság kutatói közt voltak olyan jeles evangélikus tudósok is, mint Hunfalvy Pál, a 19. század második felében pedig látogatást tett néhány finn lelkész Magyarországon) a két világháború között jött létre rendszeres és hivatalos kapcsolat a két egyház között. Raffay Sándor püspök kezdeményezésére 1937-ben rendezték az első finn-magyar-észt lelkészkonferenciát Budapesten. A konferencia után a teológusok ösztöndíjascseréje mélyítette el a kapcsolatokat. A finn lelki ébredés és a népfőiskolák a magyar evangélikus egyházra is nagy hatással voltak. A világháború után beszűkült kapcsolatok az 1960-as évek végén keltek új életre, amikor ismét megindult az ösztöndíjasok cseréje, a teológiai professzorok katedracseréje, és új elemként a testvérgyülekezeti együttműködések is születtek. A finn egyház komoly anyagi segítrséget nyújtott a könyvkiadáshoz, és egyházi építkezésekhez is. A finn és magyar evangélikus egyház között máig olyan különleges kapcsolat van, amely a közös hiten túl a kölcsönös szimpátián és a rokonság tudatán alapul.

2008 a RENESZÁNSZ ÉVE és a BIBLIA ÉVE volt. Mindkét cím és szándék sugallta Karátson Gábor tárlatának létrejöttét.

Egyrészt megújulásként, szemléletváltásként értelmezhető a kortárs képzőművészet föltűnése az elsősorban egyháztörténeti anyagot bemutató múzeumban. Másrészt a Biblia évének szellemisége a múzeum éves programkínálatában is megmutatkozott.

Karátson Gábor a fogalmi helyett a képi gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. Misztikus sugalmazású, imaszerű akvarelljei számára éppen megfelelt az a – jóindulattal intimnek nevezhető – kicsiny tér, ami az időszaki kiállítások létrehozására rendelkezésünkre áll. A falakon a teljes sorozatot el tudtuk helyezni, s a Károli-féle fordítás idézeteivel kísért képek valódi, meditációs teret hoztak létre. (A teljes szöveg a Szent Jánosnak mennyei jelenésekről való könyve Karátson Gábor akvarelljeivel c. kötetben olvasható, mely a református Biblia Múzeum és az EOM közös kiadványaként jelent meg a Biblia Éve tiszteletére.)

Kísérő rendezvénynek is értelmezhető a Biblia éve tiszteletére rendezett Biblia-kiállítás. A saját tulajdonú példányokon (Berzsenyi család Bibliája, Reményik Sándor Bibliája) túl más intézményektől kölcsönöztünk érdeklődésre számot tartható köteteket (Vizsolyi Biblia, vend nyelvű Biblia Kapi Béla püspök tulajdonából, Torkos András fordította Biblia, Rónay György, Illyés Gyula, a Jókai család Bibliája stb.).

Raffay Sándor (Cegléd, 1866. június 12. - Budapest, 1947. november 4.) evangélikus püspök halálának 60. évfordulóján rendezett emlékkiállítás.

A múzeum munkatársainak feltett szándéka, hogy az elmúlt évszázadok evangélikus kultúráján túl kortárs – evangélikus vagy más felekezethez tartozó – művészek alkotásait is bemutassa. Így került sor annak a Polgár Rózsa gobelinművésznek kamarakiállítására is, akinek több műve található evangélikus templomokban. A kis tér erősen meghatározta a kiválasztott műveket – méretükben, tematikájukban egyaránt a meghittség, a személyesség dominált. A családi ereklyéket, legendákat megörökítő, a magán-mitológiában „talált tárgyakat” (objet trouvé) ily módon felmagasztosító művek (Esernyő, Katonatakaró) mellett gondos textúrájú rajzokkal, szellemes gobelintervekkel is találkoztak a látogatók.

A 2007 májusában rendezett múzeumi majális egyik programja „e-tárlat” volt, melynek keretében Polgár Rózsa műveit kivetítve élvezhette a közönség, miközben Ráckevei Anna verseket olvasott fel a magyar női irodalom jeleseitől. Az „e-tárlat” anyaga jelenti a múzeum kiadványának, a Tarisznaykönyvnek a gerincét.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk az evangélikus egyház történetét mutatta be ebben az időszakban. A forradalom ideje "aranykor" volt: a kompromittálódott egyházi vezetők lemondtak, a kommunista államhatalom által korábban elűzött lelkészek (pl. Keken András, Kendeh György) és püspökök (Turóczy Zoltán, Ordass Lajos) ismét elfoglalhatták szolgálati helyüket. Az egyház külkapcsolatai megélénkültek, belső élete újjászületett, az ifjúsági és gyülekezeti munka megélénkült.  A változások már 1956 nyarán elkezdődtek,  és a forradalom leverése után is folytatódhatott a megkezdett munka. 1957 nyarán még az Ordass Lajos vezette egyházi küldöttség elutazhatott a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésére, de hamarosan elkezdődött a forradalomban szerepet játszott lelkészek eltávolítása, és az egyházi munka korlátozása. 1957. december 14-énTuróczy Zoltánnak, majd az állammal folytatott hosszas tárgyalások után, 1958 júniusában Ordass Lajosnak is le kellett mondania tisztségéről. Szimbólikus időpontban, a forradalom leverése után pontosan két évvel, 1958. november 4-én iktatták be tisztségébe Káldy Zoltán püspököt, amivel végleg lezáródott az evangélikus egyház rövid "aranykora".

A zengővárkonyi Míves Tojás Múzeum gyűjteményéből állítottuk össze kiállításunkat, amelyben mindenek előtt kárpát-medencei festett tojásokat mutattunk be. A kiállítás reprezentálta az összes fontosabb tojásdíszítési módot. Hangsúlyos darabjai voltak a kiállításnak azok a tojások, amelyek díszítésükben a keresztyén ikonográfiát használták.

Kiállításunk azoknak a 18-19. században élt evangélikus nőknek állított emléket, akik kiemelkedő szerpet játszottak nemcsak egyházuk, hanem országunk életében. Volt közöttük gazdag mecénás, aki egyházi és kultúrális ügyekért is sokat áldozott (Telekiné Roth Johanna), hasonlóan bőkezű adakozó volt Mária Dorottya, József nádor evangélikus felesége, aki politikailag is tudta támogatni hitsorsosait. Többen közülük újraértelmezték a hagyományos női szerepeket: Bajza Lenke a kora egyik legnépszerűbb regényírója volt, aki "rászoktatta" a női közönséget is az olvasásra. A Wohl-nővérek irodalmi szalonja a dualizmus-kori pesti szellemi elit legkedveltebb találkozóhelye volt. Veres Pálné iskolája új alapokra helyezte a nőoktatást Magyarországon. A hányatott sorsú Kánya Emília a monarchia első női lapszerkesztője volt. Jósika Júlia (született Podmaniczky Júlia) kétkezi munkájával és külföldi tudósításaival teremtette meg az emigrációban családja megélhetésének alapjait, Kossuth Zsuzsa a szabadságharc idején, mint főápoló szervezte meg a sebesült honvédek ellátását. E kivételes asszonyok alakját a hozzájuk kötődő tárgyakon, és a kiállítási tér 19. századi szalont idéző hangulatával hoztuk közelebb látogatóinkhoz.

A konfirmáció a bérmállás szentségét, illetve az elsőáldozás alkalmát ötvöző protestáns alkalom. A konfirmált gyermek a gyülekezet teljes jogú, felnőtt tagja lett és az úrvacsorában is részesülhetett. A konfirmáció szót Luther használta először, és egyes német tartományi egyházakban már a 16. század második felében elterjedt.

Magyarországon a a 18. század közepétől a pietizmus vezette be és terjesztette el a konfirmációt. A konfirmáció bevezetésének legfőbb célja a hit elmélyítése és megvallása volt. A 19. századtól általánossá vált konfirmáció az egyik legváltozatosabb szertartása lett az evangélikus egyháznak.

A konfirmációt oktatás előzte meg, amelyet különféle kátékból végeztek. Igen sok későbbi püspök is szerzett kátét, amelyek sok-sok kiadást értek meg. A konfirmált gyermekek emléklapot, bibliát, emlékkönyvet kaphattak ajándékba.

A konfirmáció, mint felnőtté avatás szertartás, a népi vallásosság szerves részévé is vált. A népviselet egyes helyeken egészen a 20. század közepéig megmaradt.