Hivatásunk az élet – Máriák és Márták
Ahogyan Jézus körül is sok, többféle élethelyzetben lévő asszonyt találunk az evangéliumok tanulsága szerint, úgy az egyház – jelesül a magyar evangélikus egyház – történetét is átszövik a változatos női sorsok. Az Istennek szentelt életű Máriák és az egyházukért, családjukért tevékenykedő Márták egyaránt megtalálták helyüket az egyházban. Legtöbbször e két archetípus nem is különült el egymástól olyan élesen, mint az ismert szentírási történetben.
A reformáció bizonyos tekintetben fordulatot jelentett a nők helyzetében. A cölibátus és a szerzetesrendek megszüntetésével felértékelődött a házasság és a család szerepe. Bár a reformációt férfiak kezdeményezték és vitték véghez (ez a korszakban nem is volt másként elképzelhető), a korábbi időszaktól eltérően legnagyobb részük házas ember volt, a nőket nemcsak a Szentírás, az egyházatyák vagy a klasszikusok leírásaiból ismerték. Támogatóként, patrónusokként már a reformáció kezdeteinél találhatunk befolyásos asszonyokat. A reformáció idejétől a huszadik század közepéig egyre inkább gazdagodott, a nők mozgástere az evangélikus egyházban.
Kiállításunk három terme a női hivatás kibontakoztatásának három területét mutatja be. Az első terem középpontjába a felséget, a családanyát állítottuk. A kisebbségi helyzetben lévő magyar evangélikusok között különösen fontos feladata volt az anyáknak, hogy a felekezeti hűséget megerősítsék gyermekeikben. A családok között kiemelt helye volt a lelkészcsaládoknak, a papné nemcsak családjáról, de gyülekezetéről is tartozott gondoskodni. Nemcsak a lelkészi hivatás öröklődött igen gyakran nemzedékről nemzedékre, de a papleányokból is gyakran váltak papnék. Az evangélikus feleség – különösen a papné – „mintaképe” az első papné, Bóra Katalin volt. Kultusza a 19. század végén erősödött fel.
Kiállításunk második része arról tanúskodik, hogy a nőknek a gyülekezetben is meghatározott helyük volt. Az arisztokrata asszonyok befolyásukkal védték, vagyonukkal támogatták egyházukat. A modern kor hajnalától kezdve a templomba járók többsége is nő volt. A templom felépítése a férfiak feladata volt, felszerelési tárgyait azonban gyakran a nők készítették, illetve adományozták. A polgári korszakban a leány- és nőegyletek fogták össze a gyülekezetek nőtagjait, amelyek hatalmas szociális, oktatási és egyházszervező munkát végeztek. A 20. század elején szerveződő diakonisszák a legváltozatosabb gyülekezeti és karitatív munkát végezték. A lelkészi-teológusi hivatás sokáig zárva maradt a nők előtt, míg az első teológusnő 1924-ben végzett, az első női lelkészt 1973-ban szentelték fel. Ma több mint 200 lelkész szolgál egyházunkban.
A harmadik terem a kimagasló női teljesítményeknek és a nőnevelésnek állít emléket. Az igei kinyilatkoztatáson alapuló evangélikus egyház számára fontos volt az analfabetizmus felszámolása, ezért az elemi iskolát a lányok számára is elérhetővé tették. Az arisztokrata, nemesi és polgári családok leánygyermekeiket a 19. század végéig gyakran magántanítók révén részesítették kiváló oktatásban. Ennek köszönhetően költők, írók, újságírók, szerkesztők kerültek ki közülük. A szervezett felsőbb nőoktatás megszervezése is egy evangélikus hölgy nevéhez kötődik. A 19. század végétől az evangélikus egyház több felsőbb leányiskolát nyitott. Az utolsó leánygimnáziumot 1952-ben államosították.
A magyarországi evangélikus nők helyzetét és lehetőségeit egyéni adottságaik mellett elsősorban a mindenkori családi és társadalmi környezet határozta meg. Az evangélikus egyház azonban egy kicsivel mindig előrébb járt környezeténél, és irányt mutatott abban, hogy az aktuális „nőkérdést” feltegye és arra a kornak megfelelő választ megtalálja.
