A kiállítás tablói ide kattintva tekinthetőek meg.
Valóban üldözték volna az egyházakat a Kádár-korszakban? Alkotmányban rögzített jog volt a lelkiismereti- és vallásszabadság, az egyházak állami támogatásban részesültek, papok és püspökök voltak tagjai az országgyűlésnek, egyháziak magas szintű állami kitüntetésekben részesültek, sőt az államfői hatalmat kollektíven gyakorló elnöki tanácsban is helyet kaptak egyházi vezetők. Az állami médiumok mellett az egyházi sajtó is rendszeresen be-számolt az állam és egyház közötti felhőtlenül jó viszonyról.
A kortársak közül sokan mégis másra emlékeznek. Bezárt egyházi iskolákról, ellehetetlenített hitoktatásról, betiltott ifjúsági munkáról, a népszerű lelkipásztorokat áthelyező döntésekről, az Állami Egyházügyi Hivatal tisztviselőinek önkényeskedéséről, a pedagógusok templomba járásának tiltásáról, a templomba járó fiatalok egyetemi felvételének elutasításáról, mindenféle szerzetesi életközösség betiltásáról, börtönbe zárt papokról szólnak a visszaemlékezések.
A kiállítás célja, hogy bemutassuk, mennyire képmutató volt az 1957–1990-ig regnáló Kádár-rendszer egyházakhoz való viszonya, milyen hatalmas és szerteágazó apparátust működtetett a pártállam annak érdekében, hogy az egy-házi munkájának kibontakozását minél hatékonyabban gátolja és ezt a propaganda válogatott eszközeivel – saját és a külföld közvéleménye előtt is – sikeresen leplezze. Ennek az egyházpolitikának kisebb-nagyobb mértékben részesei voltak az akkori egyházi vezetők is – kiállításunk azonban elsősorban a „nagyobb vétkes”, a pártállam egyházüldöző tevékenységének bemutatására koncentrál.
A kiállítás tablói az állami egyházüldözés négy fő intézményét mutatják be elemzések, táblázatok, korabeli dokumentumok és fotók segítségével. Az állampárt (Magyar Szocialista Munkáspárt – MSZMP) hozta a legfontosabb döntéseket az élet minden kérdésében a Kádár-korszakban. Az egyházpolitikát is a párthatározatok irányították és a párt ellenőrizte határozatainak végrehajtását is. Az egyházpolitika hivatalos végrehajtó szerve az Állami Egyház-ügyi hivatal volt, amely széles rendelkezési jogkörével gyakorlatilag megszüntette az egyházak önállóságát. A kiállítás harmadik része azt mutatja be, hogy a „puha” diktatúra nagyon is keményen járt el azokkal szemben, akik nem tartották be a pártállam által diktált játékszabályokat. Koholt vádak alapján perek tucatjaiban papok, szerzetesek, laikus egyháztagok százait ítélték el még az „enyhülés” idején is. A kiállítás záró része a belügyminisztérium keretein belül működő állambiztonsági szolgálatok egyház elleni munkájával ismerteti meg a látogatót. Az ügy-nökhálózat fenntartása, a megfigyelés és titkos manipulálás számtalan eszközének alkalmazása azt szolgálta, hogy az egyházak megfigyelése és irányítása teljes egészében a pártállam kezében összpontosulhasson.
Lehetett-e egyáltalán ilyen körülmények között az egyháznak valódi szolgálatát, az evangélium hirdetését teljesítenie? Lehetett, de nem könnyen. Az „áldozatok arcképcsarnokában” látható portrék azokat mutatják be, akik a börtönbüntetéstől sem riadtak vissza, hogy hivatásukat betöltsék. Kiállításunk emléket állít az ő helytállásuknak is.
Nem titkolt célunk, hogy a Kádár-rendszer egyházpolitikájának bemutatásával felvillantsunk valamit a „létező szocializmus” gondosan titkolt, máig sem eléggé ismert, igazi arcából. Okulásul a következő nemzedékek számára is, hogy a szép frázisok mögé búvó diktatúra veszélyeit idejekorán felismerhessék.
