„Az egész ország temploma” – templomépítési kérelmében fogalmazott így Liedemann János Sámuel, a pesti gyülekezet első gondnoka. A maroknyi pesti evangélikusság azért alapított gyülekezetet és épített templomot Pesten, mert már a 18. század közepén tudta, hogy két nemzedékkel később itt lesz az ország gazdasági, kulturális és szellemi központja. Tudták, hogy a legkisebb magyarországi keresztyén felekezet számára óriási esély, ha az ország középpontjában befolyásos közösséget alakítanak.
A nagyralátó terv előtt számos akadály tornyosult: nem volt meg a törvényben előírt létszám, kevés volt az anyagi erő, a felekezeti tolerancia sem hatotta még át a közigazgatást. Végül 1787-ben gyülekezet alakult, 1811-re templom épült, 1823-ra gimnáziummá fejlődött a kezdetektől működő iskola. A pesti evangélikusok a forradalom és szabadságharc, majd a megtorlás idején vezető szerepet töltöttek be a nemzet és a protestantizmus szabadságának védelmezésében, ezért 1860-ban magyar lelkészét püspöknek választották. A városban is kivívták tekintélyüket – a gyülekezet tagjai, sőt lelkészei olyan tekintélyes társulatoknak voltak megbecsült tagjai, mint a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság. A reformkorban a város szellemi elitje az evangélikus családok szalonjaiban gyűlt össze. A gimnázium falai közül tudósok és művészek nemzedékei kerültek ki.
A pesti evangélikusok gyülekezete hű tükre volt az ország evangélikusságának. Német, szlovák és magyar ajkú közössége egyaránt volt a gyülekezetnek. Nem voltak ritkák a súrlódások a gyülekezet különböző nyelvű részei között, de minden esetben megtalálták és létrehozták a mindenki számára megfelelő, az adott kor igényeihez igazodó modus vivendit. A gyülekezet társadalmi szempontból is heterogén volt. Alapításától fogva részt vettek életében és fenntartásában arisztokraták, birtokos nemesek, tehetős városi polgárok, kézművesek, a főváros építésében alkalmi munkákat vállaló kétkezi munkások és katonák.
A gyülekezeti élet szervezésében is korszerű volt a 19. századi pesti gyülekezet. Már a szabadságharc előtt jelentős jótékonysági munkát végeztek. A század második felében a lanyhuló egyházi érdeklődésre és a nagyvárosi élet kihívásaira válaszolva belmissziói egyesületeket alapítottak, ezek keretében folyt a szociális munka és a kulturális élet szervezése, a gyülekezeti élet megújítása.
Sokszínű, korszerű, összetartó, nyitott, egyszóval vonzó közösség volt, amely a Deák téri templom körül szerveződött. Kiállításunk ennek az élő, számunkra is példamutató közösségnek állít emléket.
